Re: Az állásteremtés 5 mítosza

A munkahelyek teremtése a vállalkozók feladata. (Lásd még: “cipőt a cipőboltból!”) Abban sincs különösebb vita a közvéleményben, hogy a “bérrabszolgaság” helyett kívánatos volna a hazai vállalkozások előnyben részesítése illetve “helyzetbe hozása”. Az állam azonban nem tud munkahelyet teremteni – kizárólag a feltételeit tudja megteremteni annak, hogy a vállalkozók létrehozzák a munkahelyeket.

Jelenleg azonban a honi foglalkoztatás-bővülést leges-legalább a következő öt tényező gátolja:

1.) A jogbiztonság, jogállamiság hiánya.

A kérdéskör itt és most bővebb elemzést sajnos nem igényel. Egy olyan jogszabályi környezetben, ahol 2011. május 9-én reggel még nem véglegesek a 2010-re vonatkozó adómértékek, nem lehet vállalkozni, nem lehet növekedni, nem lehet létezni. Ahol 2010-ben különadókat vetnek ki a 2010-es számokra, az az ország a befektetőket nem vonzza, hanem üldözi. Jogbiztonság és legalább a múltra vonatkozó kiszámíthatóság nélkül nem lehet munkahelyet teremteni.

2.) A munka törvénykönyve.

A legtöbb olyan magánjogi jogviszonyt, ahol az egyik fél gazdaságilag lényegesen erősebb a másiknál, indokolt úgynevezett egyoldalúan kogens, azaz csakaz egyik irányba eltérést engedő normákkal szabályozni. Ebbe a körbe esnek a munkajog fontosabb szabályai is.

Hiba azonban a munkaviszonytól idegen, szociális jellegű kérdéseket is a munka törvénykönyvében szabályozni. Ezek a szabályok ugyanis kontraproduktívak: amikor például törvénnyel nehezítjük meg a nyugdíj előtt állók elbocsátását, akkor valójában büntetjük azokat a cégeket, amelyek nyugdíj előtt álló álláskeresőt vesznek fel. A cégek pedig természetesen értenek a szóból és ha tehetik, kerülik a “gyanús” álláskeresőket.

Az a szabály, hogy betegállományban levő munkavállalót nem lehet elbocsátani, körülbelül olyan, mint ha mondjuk az utazási szerződéseket szabályozó kormányrendelet szigorúbb feltételeket határozna meg a Balaton-parti utazásokra, úgymond a Balaton-partiak védelmében. Ahogy egy ilyen szabály elriasztaná az utazókat a Balatontól, ugyanúgy riasztja el a Mt. a munkaadókat pl. a kismamák felvételétől.

3.) Szociális kiadások munkaadókra lőcsölése.

Ha egy kétszáz fős multinál megbetegszik az egyik munkatárs, az semmiféle problémát nem okoz. A belső szabályok stb. szerint megoldják a helyettesítését, mihamarabbi gyógyulást kívánnak neki és az élet megy tovább. (Ahol ez mégis problémát jelent, az a cég aligha képes kétszáz fősre fejlődni.) Nincs ugyanakkor vita abban, hogy ez a cégnek mégis csak veszteség. Csekély, de veszteség.

Ugyanez az eset egy három fős kisvállalkozásnál már sokszor komoly, kívülről is jól látható fennakadást tud okozni: például kiesik az ügyfélszolgálat vagy érezhetően megnőnek a válaszidők. Ezzel önmagában semmi baj nincsen, a fejlődés egy természetes lépcsője ez az egyébként igen izgalmas időszak.

Kérdés azonban, hogy ha egyszer megbetegedett a titkárnőm gyermeke és így az édesanyja otthon marad, akaratlanul is okozott nekem ezzel egy csomó fejfájást, akkor helyes-e, ha ezek után még jön a magyar állam is és megbüntet mindezért?! (Nem büntetésnek nevezik persze, hanem táppénz-hozzájárulásnak, a hatása azonban büntetés: kellett neked kismamát felvenni, te marha?! Előbb-utóbb aztán ebből is tanul a vállalkozó.) Itt nem a pénzfizetés mértékével, hanem irányával van a probléma. Valójában a TB kellene, hogy – a korábban befizetett biztosítási díj (munkaadói egbizt. járulék) fejében – térítést nyújtson ebben a sajnálatos esetben, ahogy az egy korrekt biztosítási viszony esetén lenne. Vagy ha ez nem megy, a befizetett biztosítási díjak fejében legalább hagyja békén szerencsétlen vállalkozót, van elég baja most neki az állam nélkül is.

Ha pedig a titkárnő kimaradása nem rövidebb sajnálatos, hanem hosszabb örömteli, azaz gyerekvállalás miatt történik, az a mai elmebeteg szabályok mellett simán képes csődbe dönteni egy kisebb céget.

Vajon a okos dolog-e megbüntetni a szülőképes korban levő nők munkaadóit? Vajon milyen hatással van ez a foglalkoztatásukra? Egyáltalán: kinek az érdeke, hogy a titkárnő szülni menjen? Az államé vagy a vállalkozóé?

Titkárnő nélkül pedig bajosan lesz növekedés és bajosan keletkeznek új munkahelyek. Ez más országokban is így van, Magyarországon pedig különösen, ami át is vezet bennünket a következő ponthoz.

4.) Tökéletesen felesleges adminisztratív terhek.

Munkavállalói adatlap felvétele. Üzemorvosi vizsgálat. Munkaszerződés. Munkaköri leírás. Tűzvédelmi oktatás, munkavédelmi oktatás. Bejelentések (többes szám, természetesen). Tájékoztató még egyszer írásban, igazolás a bejelentésről. Pszichoszociális kockázatok (sic!) felmérése. Jelenléti ív vezetése. Az oktatások, vizsgálatok felmérések természetesen ismétlődően, mindenről írásos jegyzőkönyv illetve eredmény.

Ez nem a Paksi Atomerőmű és nem is valamelyik veszélyesebb vagy fontosabb iparághoz tartozó cég belépési procedúrája, hanem minden magyar vállalkozásé. Ha egyetlen részmunkaidős ügyintézője van, akkor is. Csodálkozunk-e ezek után, ha a kis vidéki fényezőműhely mégis inkább svarcban tolja az ipart, a családi kisvállalkozás pedig egy helyben topog?

Ha valami hiányzik vagy az ellenőr bal lábbal kelt fel, repkednek a százezrek-milliók. És nem, egy két fős szatócsboltnak nincs kapacitása fellebbezni, bíróság elé vinni, satöbbi. Nem is érti, mi miért történik, csak hogy már megint itt volt az ellenőr, százezer.

5.) Általános magyar növekedés-ellenesség.

Legyünk optimisták és tegyük fel, hogy a fentiekkel a társadalom tagjai döntően egyetértenek. Na jó, elvileg egyetértenek. Egy ötvenfős, magyar tulajdonú, echte ungarische kisvállalkozás a szólamok szintjén egy üdvözlendő és támogatandó valami.

Amikor azonban találkozunk a fenti vállalkozás tulajdonosával és szembesülünk azzal, hogy nagyobb lakása van, mint nekünk, újabb autója van, mint nekünk, menőbb helyen volt nyaralni, mint mi, akkor keveseknek jutnak eszébe a fenti nemes gondolatok. Miből vette ez a disznó?! Biztos lopta, máshogy ebben az országban nem lehet. Na jó, persze ismerek közöttük tisztességeseket is, de az a kivétel.

Kádár ugyan már egy jó ideje halott, a szelleme azonban még itt él a társadalomban.