A regény (összefoglaló a Wikipédián) főszereplője Charlie, egy visszamaradott férfi, aki egy csodás beavatkozás nyomán erőteljes fejlődésnek indul, ám egy idő után kiderül, hogy az így elért eredmény nem tartós. Szellemi képességei rohamos hanyatlásnak indulnak, majd Charlie visszasüllyed a kezdeti nehéz felfogású, egyszerű állapotába. Ez azonban valójában egy még rosszabb helyzet, mint ha semmi sem történt volna, hiszen hősünk immáron az elveszített lehetőség terhét is tovább cipeli.
Nem lepődnék meg, ha a közeljövőben több színházunk is műsorra tűzné ezt a felettébb aktuális darabot.
Az általam látni vélt párhuzamokat nyilván szükségtelen egyenként kifejtenem, alább azok a szempontok következnek, amely alapján úgy gondolom, hogy Magyarország túljutott a csúcsponton (vagy legalábbis egy emberi élet időtávján belüli lokális maximumán) és borús évtizedek előtt állunk.
Rövid táv
Jelen sorok írásakor olyan témák vannak napirenden, amelyek 2010 előtt teljesen elképzelhetetlenek voltak: államcsőd, EU-ból való kilépés illetve kizár(at)ás. Bízva abban, hogy ezek a turbulenciák hamar lecsengenek, ezeket a témákat csak röviden érintem.
- Államcsődöt kormány még nem élt túl, a magyar kormány sem fog. Hogy Orbán Viktor ezt nem ismeri fel, az egy dolog, ő személyesen egyébként is valószínűleg át tudna vészelni egy államcsődöt (nem politikailag, fizikailag) de a holdudvarának, a mezei képviselőknek ez nem opció. Számukra egy államcsőd teljes és totális politikai és egzisztenciális bukást jelent, így legkésőbb az államcsőd előszobájában meg fogják buktatni a főnököt. (A parlamenti képviselők 50%-a +1 ehhez elég.) Az államcsőd túlélhetetlenségét mi sem bizonyítja fényesebben, mint hogy még Kádárék is inkább az önként lelépést választották 1989-ben, az államcsőd előszobájában.
Szándékosan előidézett államcsődöt a külföld természetesen és teljes joggal bűncselekményként, csalárd csődként fog értelmezni és akként is fog velünk bánni. Gyerekes és naiv dolog azt gondolni, hogy a felvett hitelek visszafizetését meg lehet úszni. Nem utolsósorban pedig, bár ennek a magyar közvélemény szemében sajnos nem sok jelentősége van, teljesen erkölcstelen dolog is lenne ez. Azt a pénzt mi, magyarok felvettük és mi, magyarok (mi, a zemberek) elvertük fedezetlen jólétre: értelemszerűen vissza is kell ezt fizetnünk.
- Az EU-n kívül nincs élet. Legalábbis a Kárpát-medencében, EU-tagállamokkal körbevéve, XXI. századi élet nincs. (Svájccal kéretik nem zsibbasztani, aki Magyarország és Svájc helyzete között párhuzamot von, annak számára nincs mondanivalóm.)
Magyarország nemzetközi összehasonlításban katasztrofálisan versenyképtelen, az egyetlen valódi és mérhető hatású értéke az EU-tagság. Az EU-kilépés illetve a kiprovokált EU-kizárás másnapján csomagol össze a teljes idetelepült német, francia stb. ipar és költözik tovább Szlovákiába és Romániába.
Az export-import összeomlik, az önellátás pedig legfeljebb XIX. századi, szántó-vető színvonalon illetve a szocializmus háztájiainak szintjén volna lehetséges. (Milyen gyártmányú számítógép előtt ülsz most? Na ugye.)
És legfőképpen: mindez a több évtizednyi visszaesés pontosan mi cél érdekében is?!
Hosszú táv
A fenti, remélhetőleg nagyon gyorsan aktualitásukat vesztő hisztériák után vizsgáljuk meg a hosszú távú kilátásokat, az igazi viharfelhők ugyanis igazán csak ott gyülekeznek. Magyarország helyzete sajnos tele van olyan hátráltató tényezőkkel, amelyek felszámolása legjobb esetben is évtizedeket fog igényelni.
(Ha a fenti két katasztrófa-szcenárió bármelyike bekövetkezne, akkor természetesen vége a dalnak, kalap-kabát.)
De most nézzük a jó esetet, azaz mi történik, ha megússzuk az államcsődöt és az EU-val való partnerségünk is újra stabilizálódik.
Felborult demográfia
2010-ben (frissebb adatot nem találtam) az országban 90.350 gyerek született, a várható átlagéletkor 74 év. Ez a két szám egy egyszerű szorzással hosszú távon egy kevesebb, mint hétmilliós ország képét vetíti előre. Ezen az adatok javítani ma már semmilyen módon nem lehetséges, a hiányzó hárommillió ember ugyanis nem született meg az elmúlt évtizedekben. Ha a termékenységi ráta most varázsütésre felugrana az önfenntartáshoz szükséges 2,1-re (nem fog, az aktuális érték ugyanis 1,26), az még mindig csak a hétmilliós szám stabilizálásához lenne elegendő.
Egy hétmilliós országban is lehet magas színvonalú életet élni, akár jóval magasabbat is, mint egy tízmilliósban (ha az inaktívok "esnek ki") - a helyzet azonban közismerten nem ez. Az inaktívak aránya folyamatosan nő, mely arány a 18 év felettieken (értsd: szavazati joggal rendelkezők) még riasztóbb. Ez a demokrácia felborulásához, egyfajta modern rabszolgatartáshoz vezet: az eltartottak megszavazzák, hogy az eltartó mennyi adót fizessen (sokat).
Minden kommentár nélkül néhány kiragadott példa:
- a diák bérletet vesz a buszon, a nyugdíjas ingyen utazik
- a bölcsődék (ezek egyik gyöngyszeme, a konténerbölcsi a büszke(!) polgármesterrel itt) fizetőssé válnak
- a gyerekcuccok ÁFÁ-ja 27% (a 27% önmagában is világrekord egyébként)
- a nettó fizetések az alkalmazottak többsége számára csökkennek - de a nyugdíj emelkedik
- Magyarországon jelenleg körülbelül hetven fajta jogcímen szednek adót
- az iskolákban itt-ott nincs fűtés - a nyugdíjasotthonokban van
- az átlag munkavállaló lakást bérel vagy lakáshitelt törleszt - a tipikus nyugdíjas önkormányzati lakásban vagy tehermentes saját lakásban lakik
- ... és mindezek mellett a nettó átlagkereset 135e Ft, ami két kereső szülő és két gyerek esetén fejenként nettó 68e Ft -- míg az átlagnyugdíj 84e Ft (2010-es adatok)
Huszonkét év alatt egyetlen kormány sem akadt, aki vállalta volna ezen nyilvánvaló anomáliák és önpusztító tendenciák megváltoztatását. Egyik kedvenc indexes fórumozóm a nyugdíjasokat nemes egyszerűséggel "az uralkodó osztály"-nak hívja, nem minden alap nélkül.
A globalizáció lecsengése
A fentiek nem okoznának önmagukban problémát, ha lenne remény egy általános fejlődésre, növekedésre (közismert hasonlattal: ha nőne a felosztható torta mérete). A világgazdasági folyamatok azonban nem nekünk dolgoznak, a globalizáció visszaszorulása zajlik: egyfajta kiegyenlítődésre törekvés a fejlődő országok részéről és ezt megakadályozni próbálás a fejlett országok részéről.
Itt nem lesz könnyű labdába rúgni: jelentős méretű nemzeti tőkénk nincs és kialakulására remény sincs sok, tekintve az általános irigy magyar mentalitást, a kínai típusú olcsó bérmunkára pedig hajlandóság nincs (de még ha lenne is, ez aligha jelenthetne fejlődést a hitelből végigdőzsölt 1990-2010 közötti "aranykorhoz" képest).
Európa jövője
Európa túlélése azon múlik, létre tud-e jönni egy valódi Európai Egyesült Államok, felszámolva-felolvasztva a nemzeti határokat. Aki ezt vitatja, lapozza fel Európa történelmét a magyarok kalandozásaitól kezdve a délszláv háborúval bezárólag. :-( Ez az integráció ugyanakkor nem megy zökkenőmentesen, recseg-ropog az euró és eléggé instabil lábakon áll számos tagállam (a mediterrán malacok, "PIGS" - Portugal, Italy, Greece, Spain).
Nagy balszerencsénk, hogy a regnáló kormány éppen ezekben az időkben próbálkozik a teljesen reménytelen külön utas politikával: ezzel ugyanis ideális alanyként kínáljuk magunkat egy példastatuáláshoz. Ha Európa most vesz egy mély levegőt, leveszi rólunk a kezét és enged csődbe jutni illetve kidob minket az EU-ból, a teljesen törvényszerűen és villámsebesen bekövetkező Albániává válásunk évtizedekre fog elrettentő példaként szolgálni mindenkinek, aki az európai együttműködésből kifelé tekintgetne, szabotálgatna. (Az EU-ból kidobással egyenértékűnek vehető egy szorosabb "EU-2" létrehozása, nélkülünk.)
Egy magyar kilépés persze az EU-nak is költséges lenne, de bizony könnyen dönthet úgy Németország, Franciaország, hogy a túlélést jelentő hosszabb távú együttműködés mégis csak megéri a "befektetést" a dolog. És még így sem biztos, hogy sikerül!
Visszahúzó környezet
Ez a pont nyilván kicsit kevésbé lesz konkrét, mint reményeim szerint az előzőek, a téma nehezen megfogható.
Az ismert vicc szerint a pokolban az angolok üstjét géppisztolyos ördögök őrzik. a németeknek kitettek egy táblát, hogy "kimászni tilos", a magyarokat pedig nem kell őrizni, mert ha egy megpróbál önerejéből kimászni, a többi úgyis visszahúzza.
Nagyon nehéz ezzel szembesülni, de a saját mentalitásunk bizony erősen akadályozza az előrelépésünket. (Még én, az örök optimista is ilyen cikkeket írogatok, mint ez.)
Példa: a Sziget Fesztiválnak, az utóbbi évtized jószerével egyetlen valóban Európa-bajnok magyar kezdeményezésének itthon aki tud, keresztbe tesz, a legfőbb kerékkötő Tarlós István óbudai polgármestert azóta egyenesen főpolgármesterré választotta Budapest hálás népe. Főszervezőjét, mint minden kicsit is sikeresebb magyart az átlag magyar gyűlöli, az általa megválasztott politikusok és hivatalnokok ahol lehet, lehúzandó és kifosztandó burzsujnak tartják és akként kezelik.
Példa: a magyar futballisták egyike-másika klub-szinten európai szintű teljesítményre képes - amíg haza nem jön a válogatottba, ahol aztán rövid idő alatt visszazüllik a középszerbe.
Történelmileg sem állunk valami fényesen: Nobel-díjasainknak az egy szem Szent-Györgyi Alberten kívül mindegyiknek külföldre kellett költöznie ahhoz, hogy ki tudjanak teljesedni. (Kevésbé óvatos megfogalmazás szerint az összes kiemelkedő tudósunkat elüldöztük az országból.) Sőt végül Szent-Györgyi is menekülni kényszerült, de az ő esetét végül is betudhatjuk a háborúnak.
Vagy mire vitte volna itthon Charles Simonyi, az első magyar (származású) űrturista? Talán megúszta volna a börtönt, ha hazajön. Mindenesetre Magyarország nem a tehetségek bátorítója és barátja, az egyszer biztos.
Fogalmam sincs, lesz-e és ha igen, mikor, változás ezen a téren.
A magántulajdon tiszteletének hiánya illetve a polgárság hiánya
40 év kádárizmus sikerrel kiölte az emberekből a magántulajdon tiszteletét, ami pedig minden fejlett társadalom alapja. Az a nép, amelytől saját demokratikusan megválasztott kormánya elveheti a megtakarításait, az egy szolganép. Német ismerőseimnek újabban már meg sem próbálom elmagyarázni, mi történt, inkább szégyenkezve másra terelem a szót. Egyszerűen nem értik, amit mondok, pedig a nyelvtudásommal egyébként nincs különösebb probléma. Nem értik, hogyan lehetséges, hogy a kormány elveszi a polgárok magántulajdonát. Nem értem, Krisztián, elmagyaráznád még egyszer? (Áhh, hagyjuk.)
Magántulajdon és vagyon hiányában független polgár sincs. Egy valódi polgár nem zsarolható, nem megvesztegethető és nem megfélemíthető. Magántulajdon és vagyon nélkül a lakosság csupán kiszolgáltatott alattvaló.
Pártunk és kormányunk - a nevében cinikusan elrejtett "polgári" jelzőt megcsúfolva - a legbrutálisabb eszközökkel számolja fel az állampolgári függetlenséget. Ahol hetvenféle jogcímen szednek adót, ott bármikor bárkit elő lehet venni, el lehet lehetetleníteni. Ahol visszamenőleg lehet 98% adót kivetni, ott tulajdon és polgár nincs biztonságban. Ahol indoklás nélkül lehet köztisztviselőket kirúgni, ahol egy nyelvészbizottságot egy szimpla különvélemény miatt fel lehetett számolni és tagjait polgári állásukból ki lehetett rúgatni(!), ott nincs véleményszabadság, nincs polgárság, csak megalkuvás.
A hosszú távú megtakarítások ellehetetlenülése
Az Orbán-kormány által elkövetett bűncselekmények közül a kirívóan legsúlyosabb következményekkel járó a magánnyugdíj-pénztári megtakarítások ellopása volt (és csak bízhatunk benne, hogy ezt már nem tetézik a jövőben). Háromezer milliárd forintnyi elkövetési érték (2,7 Mrd befejezett, 300 M kísérleti stádiumban megrekedt) illetve hárommillió sértett már nemzetközi összehasonlításban is egészen kirívó. Magyarország történelmében a Nagy Imre-kivégzésig, Európáéban a srebrenicai mészárlásig kell visszanyúlni, ha az állam által (nevében) elkövetett bűncselekmények között ennél súlyosabbat keresünk.
Ezek brutalitását ugyanis a visszafordíthatatlanságuk adja: ahogy az elvett életeket nem lehet visszaadni, ugyanúgy nem lehet ezt sem "visszacsinálni". Sehogy.
Az ellopott és matolcsyzmusra haszontalanul elvert pénz a kisebbik baj: olyasmi előfordul, hogy magán-megtakarítások végérvényesen elvesznek, akár csak egy "sima" betörésnél vagy rablásnál is gyakori ez. Ez után általában még fel lehet állni, azt a pénzt újra meg lehet keresni, félre lehet tenni. Legyünk nagyvonalúak és lapozzunk, múlton siránkozni nincs értelme.
Az ország igazi katasztrófája a megtakarítási hajlandóság és a jogbiztonságba vetett hit évtizedekre való megszűnése. Ha a fejünk tetejére is állunk, ha itt és most azonnal börtönbe zárjuk az összes igennel szavazó senkiházi tolvaj képviselőt plusz felbujtóikat (ami egyébként teljesen helyénvaló és igazságos lenne), akkor sem lesz évtizedekig senki, aki elhinné, hogy igen, érdemes Magyarországon hosszú távra megtakarítani, felhalmozni.
Felhalmozás nélkül polgárság sincs, polgárság illetve nemzeti tőke nélkül pedig örökre bérmunkára kárhoztatunk. (Populistább megfogalmazásban: "rabszolgasorsra".)
Jogbiztonság nélkül pedig nincs vállalkozás, nincs fejlődés: legfeljebb nagyon gyors megtérülésű, uzsora-jellegű ügyletekre akad hajlandóság -- ennél hosszabb távra illetve kisebb megtérülésre nem lesz hajlandóság, inkább befektetik ugyanezt a pénzt a biztonságosabb Szlovákiában.
A legfájóbb, hogy ezt kizárólag magunknak köszönhetjük: mi voltunk, akik elpuskáztuk a történelmi lehetőséget az ország megreformálására, a fejlődésre és a Nyugathoz való felzárkózásra. Nem a szovjet megszállók, nem a törökök, nem a tatárok, hanem mi, magyarok.
Irreális elvárások + irigység
A rendszerváltással szemben a többség által valójában, be nem vallottan támasztott elvárásokat elég egyszerű megfogalmazni: ugyanazt a silány munkát csináljuk tovább, ami a szocializmust is bedöntötte, csak mostantól német fizetésért. Minő meglepetés, ez nem jött össze.
Szintén nehéz örökség a "dögöljön meg a szomszéd tehene is" mentalitás: azt még csak elviselte az átlaglakos, hogy a szomszédnak Ladája van, míg neki csak Wartburg jutott, na de hogy a szomszédnak BMW-je legyen, míg neki csak Suzukija, az már tényleg tűrhetetlen. Börtönbe a rohadékkal, biztos lopta-csalta! (Az egyébként, hogy a Wartburgot állandóan kendácsolni kellett, a Suzukiban meg néha olajat kell csak cserélni, illetve egyébként is a Suzuki micsoda fejlődés, az most nem érdekes.) A "Bahamákon nyaralt" kifejezés ma Magyarországon nem a megérdemelt jutalom szinonimája, hanem egyszerű szitokszó.
Az átlagember a fejlődésből mit sem észlel: ő meg van róla győződve, hogy most rosszabb, mint régen. (Naná, hogy jobb volt régen: régen ugyanis fiatalok voltunk.) Az eredmény: az irreális választókat kiszolgálja a politika, duruzsolja a fülébe, amit hallani szeretne.
"Tetszettek volna forradalmat csinálni" avagy a szülési fájdalmak hiánya
Antall József elhíresült mondása szerint "tetszettek volna forradalmat csinálni" (válaszolta egy számonkérésre anno), azaz ha már egyszer a békés átmenetet választottuk, nem sportszerű utólag reklamálni.
A szülési fájdalmak egyik lehetséges evolúciós magyarázata, hogy az anya ilyenkor egy átmeneti folyamatot lezáró végső és nagyon kemény küzdelmet folytat a gyermekéért, ami erősíti a kötődést az újszülötthöz. Amiért pedig megküzdöttünk, az a mienk, ahhoz ragaszkodunk, azt óvjuk-féltjük-vigyázzuk.
A rendszerváltáskor Magyarország nem küzdött meg a szabadságért. Nem küzdött meg érte, nem érzi magáénak és nem ragaszkodik hozzá, amikor el akarják tőle venni.
Virágot Algernonnak...
És hogy mi a regényünk szomorkás vége? A Wikipédia megfogalmazásában "Charlie ismét nehéz felfogású, feledékeny, egyszerű lélek. De nem múltak el nyomtalanul az "okosan" töltött hónapok. Sok mindent megtanult magáról és az emberekről. Algernon sírjára pedig rendszeresen virágot visz."
Mivel (ma még) nyitottak a határok, a következmény magától értetődő: az aktívak most már szabad szemmel is jól látható elvándorlása. Minden más pedig már ebből következik: recesszió, az állami bevételek csökkenése, a költségvetés teljes felborulása.
Long live Europe! Miért maradna itthon egy tehetséges fiatal? Hogyan tud itthon érvényesülni? Mit tud neki ma Magyarország nyújtani? (Hazaffyas lózungokon, az oroszoktól átvett Túró Rudin, mint hungaricumon valamint a világbajnok 27% ÁFÁ-n kívül.)
Egy dolgot biztosan: viheti a virágot Algernon sírjára.
Utolsó kommentek