No nem mint ha egy olimpiai bajnok pont az én védelmemre lenne rászorulva, de a hétvége „soha nem voltam fideszes” belpolitikai történése egy fontos problémára is rámutatott – és ez nem az „árokásás” meg a „megosztottság”, hanem valami egészen más.

(kép innen) 

Arról van ugyanis szó, hogy szerintem Magyarország jelenlegi első számú problémája az egyéni teljesítmény tiszteletének a hiánya. A sikeres társadalmak megbecsülik a sikeres tagjaikat, Magyarországon ezzel szemben sikeresnek lenni valami szokatlan, nehezen érthető és ezért inkább gyanús, furcsán bűzös dolog.

Most csak klisészerűen: ha Németországban kiszáll egy jól öltözött negyvenes úr egy csillogó vadiúj ötös BMW-ből, akkor az első gondolat, ami az embernek eszébe jut, hogy valami menedzser, ügyvéd, fogorvos, vállalkozó, ilyesmi lehet az illető. Magyarországon ugyanez a menedzser, ügyvéd, fogorvos, vállalkozó, ilyesmi biztos lopta, csalta, hazudta, és a legjobb lenne, ha lehetőleg most azonnal kiszállna hozzá az adóhatóság és jól megbüntetné. Röviden ezt visszahúzó környezetnek szokás nevezni.

Ezzel összefüggésben a magyar közélet minősíthetetlen színvonalának az első számú oka az, hogy a saját területükön sikeres emberek számára a politikai szerepvállalás nem vonzó – a „színpadra kiülni” szinte már vállalhatatlan morális-egzisztenciális kockázat, az ember leginkább csak fröcsögést, gyűlölködést, a korábbi eredmények lenullázását veszi a nyakába.

O Fortuna / velut Luna / statu variabilis – így kezdődik Kokó bevonulózenéje, a Carmina Burana. (Ó Szerencse, változékony vagy, mint a Hold). Nos, nem csak a szerencse meg a Hold variábilis, de bizony az is előfordul, hogy a korábban kedvelt politikus változik vállalhatatlan irányba, ezzel kínossá válik a korábbi kiülés... döntéselméletileg jó kérdés, hogy ez visszamenőleg helyteleníti-e a korábbi döntést, de szerintem nem. (Persze, „én már akkor is megmondtam”, no de utólag könnyű okosnak lenni.) Egy ilyen kiábrándulást biztos lehet szerencsésebben is kommunikálni, mint hogy „soha nem voltam fideszes”, de attól még az embert lenullázni megengedhetetlen túlkapás.

Kokó pályafutása, ahogy zéró háttérrel, a szó legszorosabb értelmében felverekedte magát a csúcsra, mindenképpen PÉLDAKÉP kell hogy legyen. Ha az ilyen emberek még ráadásul a politikába (eredeti jelentése: közélet) is belekóstolnak, szerepet vállalnak, az külön tiszteletre méltó dolog.

Magyarországnak igen nagy szüksége lenne arra, hogy a saját szakmájuk csúcsára jutott polgárai, a Kokók, Egerszegi Krisztinák, Vágó Istvánok, Bojár Gáborok bátran, jó szívvel, különösebb kockázatok nélkül felvállalhassák politikai szimpátiájukat, sőt, ha a helyzet úgy hozza, demonstratíven kiülhessenek a színpadra, „beleárthassák magukat” a politikába. Ekkor ugyanis az is benne van a pakliban, hogy szerencsés esetben egyszer csak Kokó lesz a sportminiszter vagy Bojár Gábor az oktatási miniszter, ami mindenképp előremutatóbb lenne, mint a mostani helyzet, amikor pusztán politizálással felkapaszkodott, „életükben soha egy percet nem dolgozott” senkiháziak uralják a politika első vonalát. (A fanyalgók szerint persze ilyenkor a pozícióval csak „kifizetik”  a kiülő sztárokat, de ezzel nem kell foglalkozni, nyafogó lúzerek mindig vannak és lesznek.)

Ha ugyanis a politikai pálya, a politikai szerepvállalás, a színpadra kiülés nem vonzó a sikeres polgárok számára, akkor ott hamar betöltik a keletkezett űrt mások, kiülnek a rogánantalok, zuschlag- és lázárjánosok. Kiutáltuk Kokót a színpadról? Hát akkor majd nézhetjük helyette Szijjártó Pétert, Bojár Gábor helyett meg megkapjuk Hoffmann Rózsát és a KLIK-et. Most jobb?

Úgyhogy részemről akár volt valamikor „fideszes”, akár nem: hajrá Kokó!